Az árnyékon túl (kisnovella)

Az emberiség évszázadok óta figyeli a természetet, tanulja, rögzíti változásait, alkalmazkodik. Mestersége lett, hogy védje, óvja a rá bízott növényeket, virágokat, fákat bármerre jár.

Megismerte és saját örömére alakította növekedésüket, virágzásukat, van azonban egy titok, amit a mai napig még senkisem fejtett meg. Ezt fogom most elmesélni.

Két órási tölgyfa hajladozott a szélben, amikor hazafelé tartottam valahonnan, már nem emlékszem honnan jöttem, de ez nem is fontos. Szokásos hazamenetel volt, minden ugyanolyannak tűnt, mint előző nap és mint azelőtt. A két fa kecsesen fogadta be a déli szelet, meghajoltak erős akarata előtt majd csendben visszabillentek a függőlegesig. Mígnem az egyik pillanatban orkán erejével vágott be az utcába az esős idő, nem kímélve senkit, aki az utcán maradt. Engem sem. A másodperc tört része alatt felkavarodott a por, nem lehetett kivenni még a közeli dolgokat sem, az emberek kiabáltak, majd eltűntek a szürkeségben. A szél azonban nem hagyott alább. Az utca közepén fordult egyet, és amikor azt hittem már fellélegezhetek, akkor mutatta meg valódi haragos arcát. Kicsavarta a faóriást, teljes hosszú szakállas gyökerével együtt, úgy emelte fel a levegőbe minta cukorfigura lenne, csakhogy én alatta voltam. Ilyenkor futni kéne, de mozdulni sem bírtam, csak néztem ahogy a szél egyszer csak kiengedi karjaiból a fát, és az egyenesen rám zuhan. Ekkor feltűnt valami furcsa árnyék szerű, amit a szél nem mozgatott, nem lengetett, de ez az árnyék, vagy dolog, megállította a fa zuhanását, mintha engem védett volna, és leeresztette mellém a földre, ahol már bennem nem tehetett kárt. Ekkor már egészen biztos voltam abban, hogy tényleg ott van, nem csak látni vélem, nem csak képzelem és valójában holtan fekszem alatta, hanem ez az árnyék lény él, és az imént mentett meg a pusztulástól. Tudom, ez hihetetlenül hangzik és nem is várom, hogy mindent elhiggy, amit mondok, ezért is mesélem tovább. És azért is, mert a történet valójában most kezdőik.

Az árnyék tett vett körülöttem, pillanatok alatt biztonságossá tette a felszabadított járdaszeletet és csak megszólított.

- az árnyékok nem csak fény és sötétség tehetetlen elszenvedői és következményei. Lelkek mind, régi idők embereinek lélek darabjai, akik a földön maradtak, hogy védelmezzék, segítsék a következő nemzedékeket.

Az árnyék hosszasan mesélt. Azt hittem ilyen történetek csak a filmekben vannak, azonban ott, akkor mégis valóságosnak tűnt. Azért maradtak mellettünk, hogy barátaink legyenek, hogy óvjanak, kísérjenek amíg csak élünk. A fák belsejében laknak, de amikor azt látni, hogy árnyékot vet a fa, akkor biztosak lehetünk benne, hogy van, aki figyel, és vigyáz ránk.

-Jó, de ha meghalok én is árnyék leszek? Én is másokra fogok vigyázni? Ezek számomra roppant fontos kérdések voltak.

Csak hümmentett egyet, és olyan gyorsan tűnt el, ahogy korábban megjelent.

Hosszan ottmaradtam még a kidőlt fa mellett. Azt éreztem hogy kapcsolatba kerültem vele, más módon, mint a barátimmal, vagy istennel. Különös érzés volt. Beszélgettünk, pedig mindkettőnk hallgatott.

Azóta megváltozott az életem. Úgy gondolom ennek a találkozásnak köszönhető, vagy csak ez volt megírva nekünk, az is lehet. Más szemmel nézem a facsemetéket, ahogy a fény után nyújtózkodnak gyönge karjaik, a napsütést, ahogy láthatóvá teszi az árnyékokat, egy-egy mag küzdelmét a beton közé szorítva. És már azt is tudom, mi az igazi feladatom az életben!

Kiss-Horváth Ágnes